Nagy rajongója vagyok azoknak a pillanatoknak, amikor váratlanul ráészmélünk, hogy van választási lehetőségünk. Dönthetük, van mozgásterünk, van képességünk és jó helyzetünk, hogy a saját életünket alakítsuk.

Mert egyrészt nyilván az anyánk. Másrészt az apánk. A társadalom. A bántás, a nemszeretés, a rossz minták, és még ki tudja mik! Aztán mégis vannak ezek a pillanatok, amikor megérezzük a jelenben létező szabadságunkat, és szinte megrészegülünk tőle! Vagy simán csak a homlokunkra csapunk: „erre eddig hogyhogy nem gondoltam?!”. 

Mint például az alábbi három történetben. 

Szállj le rólam!

Huszonpár éves egyetemistaként többedszerre panaszoltam anyámnak, mennyire nehéz nekem: milyen rossz csomagot kaptam tőle, mi mindenben hiányt szenvedtem miatta.

Ez gondolom, amolyan kezdő önfelfedezők „betegsege”: a vezetett önismeretnek már rögtön az elején rájövünk, hogy ejj, az anyánk (pláne az apánk)! Mennyi rossz reakciómódunk, hozzáállásunk, magunkról és a világról alkotott nem hasznos elképzelésünk származik tőlük! Nem csoda – gondoljuk -, hogy olyanok vagyunk, amilyenek: a mintáink, alapfeltevéseink, hiedelmeink nem a saját  választásaink nyomán jöttek létre: a „sorskönyvünkbe” vannak írva, „otthonról hoztuk” őket.

Szóval anyám többször végighallgatta tőlem, ezt a gondolatmenetet. (Ebből is látszik, milyen szörnyű anya volt: képes volt olyan kapcsolatot kilakítani velem, amiben minden – de tényleg minden – mondható és megbeszélhető, amiben lehet konfrontálódni, és közben biztonságban tudni a köztünk lévő szeretetet.)

Aztán egy szép estén, a házunk előtt állva azt felelte a panaszaimra: „Mostmár szállj le rólam. Olyan anya voltam, amilyen lenni tudtam. Lépj túl ezen, és éld a saját életedet!”

Köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepett. Állati rosszul esett. Aztán teltek a percek, órák, napok, és rájöttem, hogy anyámnak igaza van. Nyugodtan befejezhetem a vádaskodást, a múlt sarában dagonyázást, az anyázást. Nézhetek előre is, és attól még, hogy mivolt-hogyvolt, próbálhatok olyan életet alakítani magamnak, amilyet szeretnék.

Mi lett más ezután? Ha jól emlékszem, leszálltam anyámról, sőt, elkezdtem rájönni, hogy jobb arc, mint gondoltam. Azután első körben még ráfordultam az „ejj, az apám” vonalra, de ez már egy másik történet.

A szőnyeg szélén

A pillanat, amikor megtudod, hogy a főnök beszélni akar veled: egy kultúrákon és korokon átívelő élmény, tapasztalás, toposz!  Láttad filmekben, mémekben és lehet, hogy meg is tapasztaltad, hogy egy ilyen üzenet biztosan nem jelent jót. Egy kutatás szerint (amire mindenki hivatkozik, de talán senki sem látta még…) a nyugalmi pulzusunk majdnem kétszeresére gyorsul, ha meghalljuk főnöktől, hogy: „Beszélni szeretnék veled!” 

Az én történetem is így kezdődik: a főnököm rám írt, hogy beszélni szeretne velem majd valamikor. Az ijedtség és a gyomorgörcs érzései mellett villámgyorsan lefutottak bennem a lehetséges szcenáriók is: vajon milyen hibát követtem el (már megint). Meg persze kacsingatott a jó imposztor szindróma is, hogy na, majd most! Most fog lelepleződni, hogy mégse kéne ott lennem, ahol vagyok. 

Másodpercek alatt észbekaptam, és állj, állj, állj  – gondoltam – ez meg mi?! Az én főnököm… aki öt év közös munka során soha egyetlen rossz szót sem mondott semmire, amit csináltam – vagy épp nem csináltam, pedig kellett volna. Akinél több elismerést, bíztatást, méltatást, csodálást, szakmai önbizalom boostot, továbbajánlást senkitől nem kaptam. Ha van valaki a világon, aki miatt nem kéne gyomorgörcsöt kapnom az leginkább ő  – gondoltam. Mikor múlik már el belőlem ez a gyűlöletes érzés: tökéletesen biztosan tudhatom és TUDOM, hogy nincs semmi, de tényleg semmi félnivalóm. Én mégis félek… 

Gyorsan fel is hívtam a főnököm, és rázúdítottam a kiakadásomat. (Ebből is látszik, milyen félelemkeltő főnök volt, hogy simán felhívtam egy ilyen felütéssel.) MIKOR MÚLIK MÁR EL belőlem ez az érzés, hogy görcsbe rándul a gyomrom, ha a főnököm azt mondja, beszélni szeretne velem??!!  – dühöngtem.

Türelemmel meghallgatott, majd higgadtan és derűsen azt válaszolta: 

 –  Amikor majd úgy döntesz.

Szabadság a változásra

A kliensem egy harmincas éveiben járó, vagány, önreflexív, mélyen érző és gondolkodó nő volt. Korábban pár hónapon át járt már pszichológushoz. A „berögzült mintáin, viselkedési sémáin” akart változtatni a terápiában: az öt körülvevő helyzetekben arra reagálni, ami ott és akkor van (nem pedig arra, ami korábban volt). Mindezt háromféle kapcsolatában: a szüleivel, a gyermekeivel és a párjával való interakcióiban. 

Ahogy beszélgettünk, hamar rájött, hogy amire vágyik, abból több dolog meg is valósult már. Na nem csak úgy véletlenül, hanem az ő tudatos reflexiója, elhatározásai, erőfeszítései révén! Néhány új viselkedést (elsősorban a párja gyermekével) már jó ideje annyira természetesen csinált, így fel sem tűnt neki, hogy újabban milyen klasszul csinálja – éppen úgy, ahogyan szeretné! Meglepődött, hogy a három hozott problémából az egyik tulajdonképpen már nem is probléma.

A harmadik ülésre érkezve mintha zavarban lett volna. Lehuppanva a fotelbe, rögtön mondani kezdte:

 –  Ez lehet, hogy most vicces lesz…  de azt hiszem, jól vagyok.

Izgatottan kértem, hogy meséljen még erről.

 –  Rájöttem, hogy bármi is történt a múltban, én változhatok.

 –  És ez a rájövés mit tesz neked lehetővé? – kérdeztem elismerően.

— Ha tudom, hogy tudok változni, akkor sok mindenben mozgástér nyílik előttem. Vannak ötleteim, hogy miket szeretnék most csinálni.

Szó szerint megismétlem, amit mondott, mint egy lassított felvétel, élvezettel ízlelgetve a szavakat:

— Ha tudom, hogy tudok változni, akkor sok mindenben mozgástér nyílik előttem. Gyönyörű mondat! — teszem hozzá — Valahol egyszer le kéne írni…

Világossá tette, hogy további beszélgetéseket nem tart szükségesnek. Milyen jól is alakult ez, hogy az idejét és a pénzét pszichológus helyett azokra a nagyszerű ötletekre fordíthatta már, amikkel a harmadik alkalomra érkezett.

Megvan ez az érzés?

Amikor hirtelen és váratlan módon ráeszmélünk, hogy tök másképp is láthatjuk a dolgokat: van mozgásterünk, van lehetőségünk, van szabadságunk. Megvan ez az érzés? Mi a te rájövős történeted?