Januárban elterveztem, hogy ősszel maratont fogok futni. Egyértelmű volt, hogy megoldásfókuszúan:

• a vágyott jövőm tiszta képével,
• nagyon figyelve arra, ami működik
• és nagy-nagy kíváncsisággal fordulva az új élmények, tanulások felé!

Ja, és könnyedén, ez volt a tervem. Úgy, hogy az egész felkészülés mintegy “mellékesen” beférjen a család, munkák, barátok mellé az életembe.

A felkészülés elején jól tudtam – én ne tudnám?! – hogy nagy teljesítményre vagy új feladatra készülve jó ötlet szerezni magunk mellé egy professzionális kísérőt: coachot, mentort, segítőt, vagy esetemben egy edzőt, aki velünk van az út során.

Gondolkodtam is erősen, hogy kire, mire lenne szükségem a számomra legjobb felkészüléshez. Egy szakértőre? Egy coachra? Ennek a keverékére? Valakire, akit ismerek? Offline? Online? Hetente? Havonta? Mikor? Miről? Hogyan?

Addig-addig gondolkodtam, hogy végül nem kerestem senkit. Talán féltem, hogy majd elmondják nekem: egy maraton komoly dolog, nem lehet “mellékesen” csinálni. Vagy elém raknak egy szuper féléves edzéstervet, éppen a kíváncsi felfedezés és az önirányította tanulás lehetőségétől fosztva meg engem.

Azért úton-útfélen mindenkinek meséltem a tervemről, így kiderült, hogy egy coach barátnőm nem csak futóbolond, de nagyon érdekli az egészséges táplálkozás is. Beszélgettünk egy nagyon jót, utána pedig átküldött néhány releváns videót a témáról. Megköszöntem, és bíztattam, hogy küldjön még hangüzeteket, mert az edzések alatt bőven ráérek – és jól is esik! – hallgatni.

Az edzések utáni séta és nyújtás során rendre visszahangüzentem neki, beszámoltam az élményeimről, kérdéseket tettem fel. A válaszait aztán a következő futás közben hallgattam: tapasztalatokat és praktikus tippeket osztott meg, kérdezett, bíztatott, elismert, olykor rövid videokat küldött.

 

Már jó néhány hete üzengettünk így, mikor nyújtás közben rájöttem, mennyire fontos nekem, amit csinálunk együtt! Pusztán attól, hogy szavakba öntöm az élményeimet, reflektálok, tanulok. A barátnőm kis falatokat “adagolva” halad velem, örül velem, nem áraszt el a tudásával! Ráaádul teljesen hitelesen mozog az én “könnyed és kíváncsi” maratonelképzelésem birodalmában!

Meg is hangüzentem neki rögtön: “Most jövök rá! Ez egy aszinkrón mentoring! És hihetetlenül jól csinálod!”

Külön tetszett, hogy a beszélgetéseinkben mindennek volt helye a “hol lehet vegán proteinszeletet kapni?”-tól a “szülésélményemre emlékeztet most ez!”-ig.

Ráadásul külön időpont-egyeztetés nélkül, úgy, ahogy a család, munka, barátok mellett belefért az életembe! Mintegy mellékesen. Könnyedén, örömtelien!

Aztán októberben lefutottam a maratont, és igen, könnyedén, végig örömmel, kíváncsisággal, sok-sok mosollyal. Sok barátom írt, hívott utána: naa, milyen volt, milyen érzés, hogy lefutottad? Hát — mondtam kicsit egykedvűen — klassz volt, de most megyek kávézni egy barátommal! Úgy éreztem, az élet megy tovább, és a maraton jó dolog volt, de tényleg csak egy „mellékes” eleme az egész élménynek: a verseny egyetlen délelőtt volt, a felkészülés viszont hónapokig tartott, így legalább annyi örömet és tanulságot hozott, mint maga a verseny!

Három héttel a nagy nap után még mindig a maratonról készült fotókat nézegetem – rendben, talán mégsem volt egészen mellékes, ami ott történt… 🙂

Töprengek: ha EZT lehetetett ilyen könnyedén, egyszerűen… akkor mi más válik lehetővé MÉG – épp ilyen könnyedén és egyszerűen? És még?