Y generációzás

Lépten-nyomon, a legmeglepőbb helyeken és formákban futok bele az Y generáció témába. A pozitív sztereotípiákat eleinte jobban tűrtem, de ma már az elismerő jellegű Y-ozás is zavar. A leggyakrabban hallott, olvasott érdekességek mentén leírom, miért.

Az Y generációsok lusták

Az Y generációsok vezetése mára szinte külön tudománnyá vált, 2012-ben állítólag az egyik legnépszerűbb képzési téma volt a tréningpiacon. Állítólag nehéz minket munkára bírni, motiválni és úgy általában vezetni. A lustaság bélyege talán abból fakad, hogy a feladat céljára, miértjére vonatkozó kérdéseinket könnyű összetéveszteni a motiválatlanságot, lustaságot is jellemző kötözködéssel. Kétségtelen, hogy a kettő megkülönböztetéséhez kell is némi vezetői ügyesség.
Én magam azért szeretek tisztában lenni az elvégzendő feladat miértjével, hogy a menet közben felmerülő kérdéseimet önállóan meg tudjam válaszolni, és ne kelljen a főnököt hívogatnom minden hülyeséggel. Tréningen a nem Y-os vezetők 90%-a elmondja magáról, hogy pont ugyanígy – definiált keretekkel és célokkal, de a megvalósításban szabad kézzel – szeret dolgozni.
A lusta és motiválatlan jelzők különösen akkor zavarnak, amikor egy tizennégy órás munkanap végén olvasom őket lazításképpen.
Az én esetemben a fenotípikus “lustaság” másik oka lehet, hogy valóban nem állást, hanem értelmes munkát szeretnék, és ezért legtöbbször tényleg húzom a szám az “állás” jellegű (értsd fölösleges, értelmetlen) munkákra. De az “állás vs munka” mondást nem magam találtam ki, hanem olyan, ősz halántékú közgazdászoktól és filozófusoktól loptam, akik nem Y-ságuk ellenére hasonlóan gondolkodnak, mint én.

Az Y generációsok értenek a technológiához

Addig rendben van, hogy a kicsik maguktól rájönnek, hogyan kell használni a digitális felületeket, de szerintem ez inkább csak kíváncsiság és játékosság kérdése: ami mozog, elkapják, ami villog, lenyomják, ami zenél, meghallgatják – újra és újra. De a facebookra posztolni, fotózni és telefonálni még nem jelent hozzáértést. A pedagógusok az értelmes, tudatos technológiahasználatot hiányolják a diákoktól, a marketingesek pedig arról beszélnek, hogy a fiatalok sokszor szakemberként is öncélúan, stratégiai szemlélet nélkül használják a technológiát. Egy csomó korombelivel találkozok, akiknek a kedvenc kollaborációs eszköze az ímél. Ők nem is értik, de nem is kíváncsiak rá, mi az az instagram. Nem vagyunk egyformák.
Ez a tévképzet azért fáj, mert a tehnológiahasználatot is magában foglaló (arra alapuló) kezdeményezéseimre mások gyakran csak legyintenek: “áh, ez olyan Y generációs dolog”. Ami alatt azt kell érteni, hogy nekik nincs és nem is lehet hozzá közük, meg hogy aranyos vagyok, de köszi. Mintha én, alapállásból, a születési dátumomból kifolyólag lennék ismerős a digitális világban. Pedig nem így van, sok erőfeszítést teszek (folyamatosan) azért, hogy jól tudjak digitális megoldásokat használni. Amikor közbeszerzési pályázat írását kellett koordinálnom, én sem mondtam rá, hogy ez olyan X-es dolog… elolvastam a kiírást, dolgoztam rajta és megcsináltam. Megtanultam.

Az Y generációsok nárcisztikusak

Ezt az érvet arra alapozzák, hogy a szüleink, tanáraink kizárólag pozitív visszajelzést adtak nekünk és elhitették velünk, hogy különlegesek vagyunk. Lehet, hogy Amerikában tényleg így mentek a dolgok, de itthon szerintem épp az ellenkezője igaz. A munkahelyemtől a pszichodráma csoportokon át a női magazinokig mindenhol azzal találkozok, hogy egyikünknek sem nagyon rémlik, mikor kaptunk utoljára dicséretet a szüleitől, de leginkább az apánktól. Emiatt aztán drága pénzért Feldmár előadásokra járunk, ahol újra és újra meghallgathatjuk: valójában okék vagyunk, és nemokénak címkézni másokat, az a nem oké.
A gondom az, hogy ez a nárcizmus-érv minden kritika nélkül átjön a magyar nyelvű szövegekbe is. Talán az idősebb generációk tagjai azt érzik, hogy különleges bánásmódot igénylünk. Nézőpont kérdése: én – azt hiszem – emberi bánásmódot és az alapvető tiszteletet igénylem. Nem azért, mert olyan különleges vagyok, vagy mert fantasztikus dolgokat értem el. Inkább azért, mert ezt a tiszteletet én is igyekszem mindenkinek megadni, függetlenül attól, hogy milyen korú, nemű és mekkora az IQ-ja. Ha ez a fajta tisztelet különleges, nem pedig normális bánásmódnak számít egy munkahelyen, akkor szerintem nem az Y generációsnak kell elgondolkodnia, hanem a cégvezetőknek / HR-eseknek.

Az Y generációsok úgy általában

Még sosem szembesültem ilyen erősen az általam képviselt társadalmi kategóriára vonatkozó sztereotípiák hervasztó hatásával. (Leszámítva talán azt, amikor a Cigánylabirintust olvastam.)
A közbeszédben a sztereotípiákat erősítő, pongyola megfogalmazások váltak, válnak mindennapossá, amik egyáltalán nem késztetnek gondolkodásra. Egy helyen például azt olvastam, hogy az Y-osok nem szeretnek hétvégi munkát kapni a főnöktől, szívesen csinálnak plusz munkát, de szeretnek inkább maguk rendelkezni róla. Kíváncsi lennék, van-e olyan ember (bármelyik generációból), aki nem így van ezzel. Az ilyen megfogalmazásokkal nem az egymás iránti kíváncsiságot, nyitottságot, hanem inkább az egymás közötti szakadékot növeljük. Szerintem.
Olyan elterjedt és széles körű (az élet sok területére kiterjedő) sztereotípia ez, ami mögül néha nehéz kilátszani. A kategória – prototipikus – tagjaként úgy érzem magam, mint egy ortodox pszichoanalitikus rendelőjében: ha helyeslek, az a belátás és önreflexió jele, ha pedig nem értek egyet, az ellenállásnak számít.
Van helye az Y generációnak a róla szóló diskurzusban, vagy ha ellenkezik, az csupán nárcizmusának és lustaságának bizonyítéka? Lehet, hogy ezt a bejegyzést sem azért írtam, mert tele van a hócipőm, hanem azért, mert az Y generációsok kreatívak és szeretik megosztani a véleményüket az interneten.

kép