A digitális én

Mi az egyáltalán, hogy digitális én? Azt sugallja, mintha lenne egy digitális meg egy nem digitális én… Egy facebook én, meg egy valóságos én? Vagyis lehet, hogy két éned van?

A legtöbben szerintem néha eltöprengünk azon, milyen emebrek is vagyunk – milyennek látszunk, hogyan viselkedünk másokkal. Talán ritkábban gondolkodunk azon, hogy milyenek vagyunk, milyennek látszunk online környezetben. Ugyanúgy? Máshogy? Nézzük, mitől függ, hogyan viselkedünk – és milyen lenyomatot hagyunk – digitális helyzetekben.

Én, személyiség, identitás a pszichológiában

Ha nem akarjuk végigelemezni a pszichológia száz évének személyiségdefinícióit, akkor nagyvonalúan azt mondhatjuk: a személyiség (az én*) az érzéseid, gondolataid, történeteid, tapasztalataid, viszonyulásaid, vágyaid csak Rád jellemző, egyedi halmaza. Plusz van benne valami állandó, egy mag, ami nem igazán, lassan, kicsit, vagy ritkán változik.

Mivel a személyiségünk (énünk) egy belső dolog, a külvilágban sosem jelenik meg közvetlenül, mindig csak valami által közvetítve. A pszichológusok személyiségtesztek és mélyinterjú által, mások pedig a viselkedésed révén tapasztalják meg, ismerik meg a személyiségedet. De akkor mondható-e egyáltalán bármi is a személyiségedről, ami nem jelenik meg a viselkedésedben? Lehet, hogy igazán nagylelkű személyiségnek tartod magad, miközben semmi nagylelkűt nem tettél még az életedben. Jó kérdés, hogy ki mondja meg, milyen vagy: Te, aki belülről látod, érzed, a nagylelkűségedet, vagy pedig a többiek, akik kívülről látják – néha éppen az ellenkezőjét…

Talán veled is úgy van, hogy az ügyfeleid egy kicsit (nagyon) mást mondanának a személyiségedről, mint az anyukád. És ez jogos is, hiszen tényleg máshogy viselkedsz a haverokkal, mint a beteg nagyiddal – és megint máshogy azzal, aki nem adja meg az elsőbbséget a kereszteződésben. Vagyis: a különböző helyzetekben kiszámíthatóan másképp viselkedsz, aszierint, hogy az adott szituáció milyen szerepviselkedést kíván meg. Akkor valójában különböző személyiségek lennél? Nyilván nem, sőt! A szerepteoretikusok azt mondják, minél több ilyen szerepet tudsz hitelesen – és a helyzetnek megfelelően – megjeleníteni, annál gazdagabb, érettebb, rugalmasabb személyiség vagy, wow!

Igazából élettörténetünk, identitásunk sem egy van, hanem több: máshogy mesélsz magadról egy People interjúban, és máshogy, ha a kisfiad kérdez. A szerepek, az élettörténetek és az identitások megjelenítenek, közvetítenek valamit: az állandó énedet, a személyiségedet. (Vannak, akik szerint az én olyannyira egyenlő a megjelenített én-nel, hogy valójában nincs is olyan, hogy én. Szerintem viszont van.)

A digitális én

Az én, az adott szituáció és a viselkedés kapcsolata – nézd az ábrán – önmagában is elég összetett, pedig még be sem hoztuk a digitális elemet.  A pszichológia / pszichiátria ismeri a többszörös személyiség fogalmát (ami nem azonos a skizofréniéval), és mint patológiát tartja számon.

digitális én, szerep, kontextus

Ha nem akarjuk az online eszközöket használók felét mindjárt betegesnek nyilvánítani, akkor jobban járunk, ha azt mondjuk: a digitális én – normál körülmények között – pszichológiai értelemben nem egy külön én. Sokkal inkább egy (sőt, több) helyzet, amiben esetleg megváltozott vilsekedést tanúsítunk, és lehet, hogy ebben a környezetben kicsit másképp mutatjuk be az énünket, mint az offline környezetben. Nevezzük ezt online (környezetben való) viselkedésnek. A normalitás pedig nagyjából addig tart, míg a két helyzet között van emlékezeti átjárás – tehát offline is emlékszel, mit csináltál a neten és fordítva.

Ahogy az offline helyzetek nem egységesek, úgy az online helyzetek csoportja sem homogén kategória, és nehéz is olyan jelzőket találni, ami biztosan különbséget tesz a két csoport között tehát mondjuk minden online vagy minden offline környezetre jellemző lenne. Az egyik ilyen megkülönböztető jegy talán az, hogy (egyelőre, 2013-ban) az online környezet valamilyen “testetlenséggel” jár. Persze online környezetben viselkedve is van testünk: ami gép előtt ül! De vannak olyan online környezetek is, ahol a testünket egy avatar reprezentálja, megint más helyzetekben a kezünkben egy kontroller van… tehát ez a testetlenség sem teljesen igaz minden környezetre. De ebből a “testetlenségből” / fizikai jelentlét hiányából adódik valamiféle anonimitás. Ez megint egészen sokféle dolgot jelenthet. Például azt, hogy egy TOR kliens mögül böngészed valakinek a facebook profilját (tehát tényleg semennyire nem vagy látható, anoním maradsz: ezt hívjuk valódi anonímitásnak), de akár azt is, hogy saját fotóval, saját névvel és adatokkal vagy jelen, de a viselkedésedről szóló társas visszajelzések közvetettek, és időben eltolódtak, így saját magadat névtelennek, a viselkedésedet pedig következmények nélkülinek érzékeled. Ezért annak ellenére, hogy sokminden látható rólad, tét nélkülinek érezheted a helyzetet: ezt hívjuk kognitív anonímitásnak.

Az interneten senki sem tudja, hogy kutya vagy…

Az anonimitás szabadságából fakadóan kis erőfeszítéssel, egyszerűen kísérletezhetsz újfajta környezetek és viselkedések kipróbálásával. Puszta kíváncsiságból például csak kevesen mennénk el egy extrém testmódosító csoport találkozójára, viszont egyáltalán nem kell bevállalósnak lennünk ahhoz, hogy egy lájkkal csatlakozzunk a facebook csoportukhoz.

Az offline helyzetek között is akadnak anoním jellegűek, például a gyónás vagy a pszichoterápia intézménye, de ezek közel sem olyan kis erőfeszítéssel, nem olyan “olcsón” érhetők el mint az online anonimitás állapota. Viszont lefogadom, hogy ha bármely tréner vagy terapueta meghallja a fenti leírást az anonimitásról (következmények nélküliség, szabad kísérlezetezés, viselkedések kipróbálása), egyből az önismereti vagy tréningcsoportokra fog gondolni. A készségfejlesztő tréningek során egy csomó eszköz szolgálja azt, hogy a résztvevők új viselkedéseket próbáljanak ki, amiket később, gyakorlás révén esetleg beépíthetnek a személyiségükbe. Az online helyzetek viszont szinte erőfeszítések nélkül kinálnak fantasztikus lehetőséget a személyiségünkkel, viselkedésünkkel való, társas szankcióktól mentes kísérletezésre.

Légy önmagad! – csak ne a neten

Érdekes különbség, hogy míg az offline viselkedéssel, személyiséggel* kapcsolatban a társadalmi közbeszéd az önmegvalósításról, a spontán önkifejezésről, a belső iránytű használatáról – vagyis mások véleményétől való függetlenesdésről -, a maszkok, pajzsok és egyéb énvédő praktikák levetkőzéséről szól (be yourself!), addig az online énünkkel kapcsolatban pont ezek ellenkezőjét halljuk. Ennek a diskurzusnak a középpontjában az online énünk védelme, az adataink biztonsága, a privát szféránk, az énünk menedzselése, vagy optimális megjelenítése áll.

Vagyis: fontos, hogy úgy alakítsuk az online viselkedésünket, személyiségünk digitlis megjelenítését, hogy az megfeleljen, tetsszen másoknak.

Elgondolkodtató kettősség, nem? Vajon egyszer eljön az az idő, amikor a trénerek, terapeuták és életvezetési megmondóemberek az online énünkkel kapcsolatban is önfeltárásra, spontaneitásra és az intimitás alapját jelentő őszinteségre buzdítanak majd? Lehet. Mindenesetre a biztonsági intelmek mellett egyelőre kevéssé szoktunk ilyesmit hallani.

Önismereti csoport a zsebedben

Az optmiális énbemutatás sokszor optmializált, az egyes online fórumokhoz igazított énbemutatást is jelent: ha a legtöbb lájkot, megosztást, pozitív visszajelzést akarjuk kapni, akkor igazodnunk kell az adott digitális fórum, online helyzet követelményeihez. Van, aki ebben veszélyeket lát: “ha mindig a médiumhoz igazítod a viselkedésedet, végül elfelejted majd, ki vagy valójában”. Szerintem viszont az alkalmazkodás jelensége (a megfelelő szerepviselkedés) egyáltalán nem az online környezetek sajátja. Ahogy az instagramon, úgy egy fotószakkörön is azt várják tőled, hogy fotózz, egy punkkoncerten pedig azt, hogy piros hajjal ugrálj. Furcsa, és bizonyára mások elismerésére kevéssé méltó dolog, ha az instagramon osztod meg a szakmai eredményeidet, és ugyanígy furcsa, ha a festőszakkörön piros hajjal ugrálsz…

Az online környezet sajátossága viszont, hogy a személyiségem különböző kontextusban történő megnyilvánulásai külön-külön elérhetőek, és mind-mind rögzítettek. A pszichológiában rengeteg diagnosztikai eszköz – és tulajdonképpen maga a terápia is – abban segít, hogy ami belső, az külsővé, tudatos feldolgozás anyagává váljon. Az online környezetben erőfeszítések nélkül – mintegy melléktermékként – valósítjuk meg ezt a pszichológiai munkát. Ráadául énünk lenyomatai felbontva, részeiben érhetők el. Valamennyi rész a személyiségünk, énünk tanulmányozásának, az önismeretünk fejlesztésének alapja lehet. Egy kis egosurfing (a saját magad által gyártott tartalmak áttekintése) után megkérdezheted magadtól: valóban ez vagyok én? Tetszik nekem, amit látok? Miért posztoltam ezt annak idején? Vajon hogyan látnak ez alapján mások? A digitális lábnyomod ebből a szempontból egy napló. Egy állandóan a zsebedben lévő önismereti eszköz.

 A facebook-éned

A digitális lábnyom és napló kifejezések viszont azt sugallják, mintha a neten hagyott nyomaid, a személyiséged megjelenítése egy statikus dolgok lennénenk. A digitális tetoválás megfogalmazás sem sokkal jobb ilyen szempontból. Persze maga a kiposztolt szövegek vagy képek tényleg nem változnak, a kontextusuk viszont igen: a digitális környezet, a saját környezeted, vagy éppen Te magad. Egy megváltozott környezetben ugyanaz a tartalom mást jelenthet. Épp ezért nem árt néha az egosurfing, amit némi önreflexióra is felhasználhatsz. A vizsgálat során megteheted, hogy az előnytelen, elavult, kínosnak látszó tartalmakat egyszerűen törlöd vagy titkosítod. És megteheted azt is, hogy ha ilyesmit találsz, akkor megállsz, és elgondolkozol: miért nem tetszik ez már? Miért írtam ezt anno? Mi változott? Megteheted, hogy megpróbálod elfogadni, amit írál, ami voltál, és megpróbálod nem titkolni, vagy felvállalni mások előtt… Nos?

Társas értelemben minden én: megjelenített, közvetített én, akár online, akár offline helyzetekről beszélünk. Az online és offline én megkülönböztetése szerintem olyan tévedés, ami akár veszélyes is lehet. Ha valakit megbántok online, nem mentegetőzhetek azzal, hogy az csak a “facebook-énem” volt, nem én! Hiszen az online konfliktusokból adódó fájdalom sem csak a “facebook-énünket” érinti. Pláne veszélyes ez a felfogás akkor, amikor az online helyzetek egy jó része egyáltalán nem anoním. A legközelebbi barátainkkal (munkatársainkkal, családunkkal, diákjainkkal) folytatott online párbeszédek gyakran folytatódnak offline. Hogy az online én mennyire külön én, vagy sem, az túlmutat a digitális kérdéseken, és inkább a fentiekben felvetett (filozófiai) kérdéshez vezet vissza bennünket: elválasztható-e a viselkedésünk a személyiségünktől bármennyire is? Ha igen, akkor fennáll a lehetősége, hogy a facebook énem sem én vagyok.

Fejlesztési célból egyébként kifejezetten hasznos e kettőről – a viselkedésről és a személyiségről – külön-külön gondolkodnunk. Ha nem azonosítod magadat a viselkedéseddel, az lehetőséget ad arra, hogy kudarcok, tévedések esetén is értékelni tudd magunkat: “ma így viselkedtem, holnap majd másként –  de bármelyiktől függetlenül értékes személy vagyok”. Coachingban, terápiában gyakori az ilyen gondolatkísérlet, de a hétköznapokban azért általában nem így gondolkodunk egymásról, nem igaz?

Ha sikerült felbíztatnom Téged egy kis egosurfingre, akkor úgyis eldöntöd majd magad: amit látsz, az tényleg Te vagy? Vagy csak a facebook-éned…

 * a személyiség és én terminusokat ebben az írásban szinonímákként használom
** offline személyiség alatt innentől csupán a szeméyiség offline helyezeteben való megjelenését értem

A cikket az alábbiak betartásával használhatod fel jogszerűen:
Nevezd meg! Ne add el! Így add tovább!
 Share Remix Attribution Non-commercial Share-alike

A cikkben leírtakat, sőt, néha kicsit többet elmondtam a Virtuális Egyetem “Gondolkodjunk együtt a digtiális állampolgárságról” című kurzusán, így:

és így:

Hozzászólások

hozzászólás