A megoldásfókuszú munkában a vágyott jövő megfigyelhető részleteire, a meglévő működő megoldásokra, lehetőségekre, reményt keltő jelekre fordítjuk a figyelmünket. Az ügyfelünket, beszélgetőpartnerünket saját élete mesterének és kompetens alakítójának tekintjük: professzionális beszélgetéseinkben minden gesztusunkkal, megszólalásunkkal ezt próbáljuk erősíteni.
A megoldásfókuszú szemlélet az esetek széles körében alkalmazható – kontraindikációja kevéssé ismert. Az eredményesség természetesen itt sem garantált: a megoldásfókusszal végzett terápiás / segítő munka eredményességét tekintve nem tér el jelentősen más paradigmáktól, ugyanolyan, körülbelül 80%-os arányban hoz kívánt eredményt.
Az alábbiakban egy olyan megoldásfókuszú segítő folyamat történetét mutatom be, aminek során több, nem várt változás is bekövetkezett az ügyfelem életében – amellett, hogy a kívánt terápiás eredményt (terápiás célját) két ülés alatt elérte. Más paradigmákban mindezt az elakadásokkal, interperszonális játszmákkal, sémákkal való munkaként írhatnánk le. Megoldásfókusszal tekinthetjük az elkerülhetetlen fejlődések, erőforrások és vágyott irányok egyedi interakcióinak.
A történet után néhány pontban összefoglalom, mik lehetnek azok a dolgok, amik hozzájárulhattak a (kliensem számára váratlanul) gyors eredmény eléréséhez.
Első ülés, melyben Helga többször is meglepődik
Helga egy középkorú, vagány, mélyen gondolkodó és érző nő. A folyamat céljaként önmaga jobb uralását jelölte meg. Azt szerette volna, hogy a párjával és a szüleivel való kapcsolatában – az ő szavait idézve – arra reagáljon, ami ott és akkor van, ne pedig arra, ami régebben volt. Hosszú hezitálás után fordult hozzám, és úgy érezte, egyedül már nem tud előbbre jutni a dolgaival. Korábban néhány hónapon át már járt pszichológushoz.
Az első ülés során kiderült, számos (nyomasztó) oka volt arra, hogy segítséget keressen. Egyik nagy problémája a párkapcsolatával, illetve saját magával mint partnerrel volt.
Szeretett volna elrugaszkodni berögzült mintáitól, támogatóbb, empatikusabb lenni, teret hagyni partnerének a saját megoldásai megtalálásában. Ahogy jobban megnéztük ezt a vágyat, Helga hamar rájött – és meg is lepődött rajta -, mennyi mindenben előre lépett már ezen a területen! Eszébe jutott például egy tipikus, ismétlődő helyzet párja gyermekével, amire korábban kétségbeesett feszültséggel regált (“Elrontja a gyereket! Ezt meg kell állítani!”), és amelyet a jelentben a lehető legtermészetesebb módon kezelt: arra reagálva, ami akkor és ott történik, nem pedig arra, ami korábban volt. (A változást komoly önreflexióval és fegyelemmel hozta létre.)
Mindezekkel összefüggésben beszélt súlyos beteg szüleivel való jelenlegi és gyermekkori kapcsolatáról is. Kérdésemre, hogy milyen kapcsolatra vágyna velük, azt válaszolta: “Elképzelhetetlen számomra, hogy olyan kapcsolatban vagyunk, amilyenre vágyom.” Élő kapcsolat és elfogadás – fogalmazta meg végül nagy erőfeszítés árán, de hogy ez mit jelentene pontosabban, azt kizárólag negatív terminusokkal írta le (pl. sírás nélkül beszéljek erről, ne ragadjanak el az érzelmek, amik nem oda tartoznak, ne bántsam őket). Vagyis szinte csak azt tudta elképzelni, hogyan nem akarja: azt viszont kevéssé, hogyan is akarja.
Lenyűgözött a finomság és érzékenység, amivel saját magáról beszélt A rengeteg munka, amit családi kapcsolatainak jobbításába fektetett. Gondolatait, érzéseit a tiszta és pontos fogalmazás igényességével beszélte el.
Az első alkalom végén szót ejtettünk a folyamat várható hosszáról is:
— Tudni fogod, és mondani fogod nekem, amikor eljön az ideje, hogy befejezzük. De hogy ez kettő, öt vagy tíz alkalom, azt majd meglátod.
— Ilyen rövid idő alatt lehet változás? — kérdezte meglepetten.
— Nem tudhatjuk előre, de miért ne hagyhatnánk nyitva a lehetőséget, hogy a dolgok hamarabb megtörténnek, mint várjuk?! — feleltem magabiztos bizonytalansággal — Pont úgy, ahogy az imént rájöttél, hogy valami, amivel első blikkre elégedetlen voltál, abban annyit fejlődtél, hogy tulajdonképpen már egészen jól csinálod.
Második ülés, melyben a pszichológus feszült
A második ülésre két hét múlva került sor. Helga komolyan és kissé hezitálva kezdett beszélni:
— Múltkor azt kérted, adjak visszajelzést, akár negatívat is… — feszülten figyelek, és belül már kezdem is ünnepelni ezt a nagyon-nagyon fontos pillanatot — én pedig gondolkodtam.
(“Gondolkodtam” – ez a szó biztosan elhangzott, tovább növelve az ünnepélyes feszültségemet!)
— Azt hittem, a pszichológusnál az ember hosszan beszél, átrágja magát dolgokon, de látom, hogy te célorientáltan dolgozol — hohó, az esetleírás elején azt is írhattam volna: kliensem egy okos nő! — Végülis miért ne állíthatnék magamnak célokat? Gondolkozhatok azon, hogy mit akarok. És foglalkozhatok azzal, ami a probléma. Nem pedig mindennel, ami történt. Mert bármi is történt a múltban, én változhatok.
— Nagyon jól hangzik! — mondom lelkesen — És attól, hogy ezt a felismerést tetted: mi lett más?
Helga elmondja, erős bizonyosságot érez, hogy a párkapcsolatában rendben lesznek a dolgok. Bár nem tökéletes minden, de a barátjával figyelnek egymás igényeire, meg tudják beszélni a dolgokat. Vitatkoznak is, de ez nem gond, mert a kapcsolatuk és benne a párjával ők maguk is fejlődnek! Élő, dinamikus, alakuló, alakítható köztük minden.
Észreveszi még, hogy a szüleivel való kapcsolatát érdemes két részre bontva vizsgálnia: másfajta kapcsolatot szeretne (illetve tart lehetségesnek) anyjával és mást apjával, ezért más-más módon kezdett viselkedni a két kapcsolat alakításának céljából.
Beszálmol egy olyan helyzetről, amelyben már pontosan úgy tett, ahogyan azt az első ülés elején vágyott állapotként elképzelte: arra reagált, ami ott és akkor történt, nem pedig arra, ami volt. Úgy érzi, anyjával eljutott egy lehető “legélőbb” kapcsoldódáshoz, ami – anyja egyre súlyosbodó betegsége mellett – lehetséges. Egy mindkét szülője részvételével zajló hármas helyzetről pedig azt mondja: “Felnőtt vagyok: érezhetem azt, amit érzek, és gondolhatom azt, amit gondolok.”
Harmadik – s mint kiderül, utolsó – ülés
A harmadik ülésre vidáman, dinamikus léptekkel sétál be:
— Ez most talán vicces lesz — mondja kissé zavartan, már az ajtóban —, de azt hiszem, jól vagyok. Azt érzem, hogy a múltnak vége; lehetek jól.
Megnyugtatom, teljesen rendben van, hogy jól van. Sőt, nagyon is örömteli, hogy úgy érzi, elérte, amiért jött, vagy bizonyosságot szerzett, hogy mostmár (professzionális) segítség nélkül is meg tudja tenni azokat az előrelépéseket, amikre vágyik.
— Jól vagyok és kész. Ha pedig majd úgy érzem, hogy mégsem, akkor tovább is változhatok.
— És ez mit tesz neked lehetővé?
— Ha tudom, hogy tudok változni, akkor sok mindenben mozgástér nyílik előttem. Vannak ötleteim, hogy miket szeretnék most csinálni.
Szó szerint megismétlem, amit mondott, mint egy lassított felvétel, ízlelgetve a szavakat és az egész mondat jelentését:
— Ha tudom, hogy tudok változni, akkor sok mindenben mozgástér nyílik előttem. Gyönyörű mondat! — teszem hozzá — Valahol egyszer le kéne írni…
Jól hangzik a megoldásfókusz? Olvass tovább a Solutionsurfers honlapján is!
A harmadik – és egyben utolsó – ülés fennmaradó részében (tulajdonképpen egészében) az ötleteiről, a problémáin túlmutató vágyairól beszélgettünk (új, különleges hobbik, fejlődés, tanulás, saját élete alakítása), és arról, mit tesz lehetővé, ha egyikkel-másikkal majd továbbhalad.
— Lehet, hogy majd kereslek még, ha újra szükségét érzem — mondta kifelé menet, én pedig visszajeleztem, milyen jó helyen lesz a váratlanul felszabadult idő és pénz valamelyik új hobbijába fektetve.
Hogyan csináltuk?
Nézzük most, milyen tényezők játszhattak szerepet abban, hogy Helga ilyen szép – a kitűzött terápiás célt jócskán meghaladó – eredményeket ért el mindössze három ülés alatt.
A kliens zsenialitása és a terápiás kapcsolat
Kutatásokból tudjuk, hogy a terápiás folyamat eredményessége elsősorban az ügyfél erőforrásain, illetve az ügyfél és a segítő közötti kapcsolat minőségén múlik. A személyes tapasztalom az, hogy a kettő nem is független egymástól: könnyebben kapcsolódok a klienseimhez, ha képes vagyok gyorsan észrevenni és elismerni egyedi megoldásaikat, erőforrásaikat, különleges képességeiket.
Helgától pedig nem volt nehéz lenyűgöződnöm: érzékeny, igényes kifejezésmódja, intelligenciája, őszintesége, tiszta önreflexióra való képessége és persze a menő haja mind-mind olyan dolgok voltak, amikhez könnyű volt kapcsolódnom. Gyakran éreztem, hogy tulajdonképpen jutalomjáték és megtiszteltetés, hogy ilyen klassz gondolatoknak, érzéseknek, lelki folyamatoknak lehetek tanúja.
A módszer: megoldásfókusz és a kliens mint szakértő
Segítő szakemberekként szeretjük túlbecsülni az általunk használt módszer jelentőségét. Kutatásokból azonban tudjuk, hogy – nagy túlzással – majdnem mindegy, milyen terápiás módszertant használ egy segítő: ha a kapcsolat rendben van, és sikerül a kliens erőforrásait mozgósítani, akkor jó eséllyel eredményes lesz a folyamat.
Ami talán itt fontos volt, hogy az általam használt módszer Helgának is inspiráló volt:
— Huhh, nem is tudom, hol kezdjem… — indította az első ülést.
— Mit szólnál, ha azzal kezdenél, hogy mit szeretnél ettől a folyamattól: miből tudjuk majd, hogy készen vagyunk? Hogy nem kell már a pszichológushoz jönnöd?
Tudom, pimasz kérdés… De szeretem komolyan venni azt a tételt, hogy a kliens a saját életének szakértője, és minden képessége megvan rá, hogy úgy irányítsa az életét illetve a saját változási folyamatát, ahogy az neki a legjobb. A folyamat elején meg kell tudnom, a beszélgetőpartnerem hova vagy merre akar menni. Jó formámban nem indulok el anélkül, hogy tudnám, hova megyünk. Ezért kérdezem elsőként azt, hogy miből vehetjük majd észre, hogy odaértünk.
Az irányítást igyekszem a kliensnél hagyni, s ebből ő máris megtapasztalhatja, hogy van képessége irányítani saját magát. Mivel Helgánál önmaga irányítása, uralása különösen fontos volt, félidőben is megkérdeztem:
— Hol tartunk most ahhoz képest, amiért jöttél? Mi volt eddig hasznos, és merre mennél szívesen tovább?
— Az előző pszichológus ilyeneket nem kérdezett! Ő inkább mindig valahogy továbbgörgette a beszélgetést — lepődött meg a kliensem, aztán töprengve, gondolkodva lassan kialakította a kérdésre adott válaszát.
Szívesen gondolom azt, hogy az önirányításnak és a saját gondolkodás befolyásolási lehetőségének megtapasztalása volt az egyik kulcsmozzanat ebben a folyamatban. Egy szokatlan pillanat, ami lehetőséget adott arra, hogy Helga gyorsan és örömteli módon fedezze fel a saját változási képességében rejlő lehetőségeket.
Partnerség a segítő és a kliens között: visszajelzés kérése
A terápiás szobában két szakértő ül, akik közösen dolgoznak a kliens érdekében: az ügyfél a saját életének, én pedig a professzionális beszélgetésnek vagyok a szakértője. Ennek megfelelően szeretek a klienseimmel arról beszélgetni, hogy a közös munkában mi működik és mi nem. Mit figyeltek meg, hogyan tudunk mi együtt dolgozni. Megintcsak kutatásokból tudjuk, hogy a visszajelzés (illetve ha a terapeuta jól kéri és fogadja, akkor különösen a negatív visszajelzés), nagyon jót tud tenni a terápiás kapcsolatak – és ezen keresztül az egész folyamatnak. Így aztán minden alkalmat megragadok, hogy a klienseimet visszajelzés adására bíztassam.
Izgalmas, hogy Helgából éppen egy ilyen visszajelzésen gondolkodva, a folyamatra reflektálva bontakozott ki valami váratlan, nagyszerű dolog: addig rejtett erőforrások, lehetőségek, önelfogadás, hit a képességekben és az élettel való jóleső elégedettség érzése. (“Jól vagyok, és kész!”)
Itt aztán ismét visszajutunk a kliens zsenialitásához: hiába lettek volna a remek technikáim, az ügyfél képességei nélkül mit sem értek volna…
— Annyira szép, amit csinálsz, meg kéne írni egy esettanulmányban! — mondtam lenyűgözve.
— Szívesen lennék benne. Majd küldd el!